Klió 2001/1.
10. évfolyam
A Keleti Németek Kulturális Tanácsa (Bonn) alapítvány évek óta figyelemre méltó kiadványokon keresztül igyekszik népszerűsíteni a Közép-, illetve Kelet-Európában elő német etnikum történetét. A 12 számra tervezett sorozatból megjelent 9 könyv a Lengyelországban, Oroszországban, Sziléziában elő németséggel, illetve a dunai svábokal foglalkozik. A sorozat 8. számát az erdélyi szászok történetének szentelték, szerzője a téma elismert szakértője, Konrad Gündisch, maga is ennek az etnikumnak a tagja. Mint ilyen, résztvevője a románai németek 850 éves történelme utolsó felvonásának, amikor az itteni németség 1948-as hivatalos bevallások alapján 157 105 lelket számlált (221. oldal). A szerző azonosul a kommunista éra tízezres nagyságrendű németségének sorsával, a reménytelenséggel, az elgyökértelenedéssel, valamint az anyaországba való visszatéréssel, maga után hagyva egy szinte muzeális képet: elnéptelenedett falvakat és templomokat, gazdaságilag és szellemileg elszegényített városokat. Erről a tömeges kivándorlásban megnyilatkozó történelmi jelenségről és ennek következményeiről értekezik a kötet bevezetőjében dr. Wilfred Schlau mainzi professzor, felszólítva mindazokat akik Németország, Ausztria, illetve az Egyesült Államok irányába távoztak, és azon keveseket, akik még Romániában maradtak, hogy őrízzék meg kulturális identitásukat, hagyományaikat a társadalom működő intézményei által, mint amilyen az egyház, a civil és kulturális szervezetek.
Rövid bevezetőjében a szerző vázolja szándékát. Elsősorban arra törekedett, hogy a szászság történetét az elődeitől – Georg Daniel, Friedrich Teutsch – eltérő módon mutassa be, azaz nem kizárólag a szászság számára, hanem az általános érdeklődést, figyelmet akarta felkelteni az erdélyi német etnikum iránt. Innen a minden különösebb technikai megterhelést mellőző nyelvezet, valamint az eltérő grafikai kivitel; a könyv tulajdonképpeni szövegéből hiányzanak a krónikákból és dokumentumokból vett idézetek – ezek ugyanis külön jelennek meg. Hasonló indíttatásból az elemzett témák némelyikét – egyesek közülük érzékeny pontokat érintenek a kelet-európai történetírásban – nem mélyíti el részleteiben, hanem tömören mutatja be, mintegy az érdeklődő olvasóra bízva, hogy a szöveg, valamint a hozzá csatolt bibliográfia alapján saját maga alakítsa ki véleményét.
Végül ugyanitt magyarázza el Konrad Gündisch azt a felfogást is, hogy miként kell szerkeszteni ma egy résztörténelmet. Ennek értelmében ő a regionális etnikai történelmet a környező népek múltjával kölcsönhatásban látja, hiszen azonos környezetben éltek és álladó kapcsolatban voltak egymással. Így a szászok történelme elválaszthatatlan az erdélyi románok, magyarok vagy a németországi németek történelmétől. Ez a modern felfogás a nemzeti történelemnek az európai történelembe illeszkedésének gondolatára támaszkodik.
A könyv tíz fejezetet ölel fel, arányosan, időrendi sorrendben taglalva az eseményeket. Ami a megjelenítés módját illeti, nem sokban különbözik az eddig megjelent, hagyományos szintézisektől. Az első fejezetben tulajdonképpen azokhoz szól, akik alig vagy egyáltalán nem ismerik Európa ezen részét. Ezért kezdi az általános földrajzi keret megrajzolásával, amelyből nem hiányoznak a hegyek, fennsíkok, fontosabb folyók, hágók vagy éppen az éghajlat. A szerző itt elidőz az Erdély mint földrajzi név kérdésénél, valamint a kifejezést létrehozó Magyar Kancelláriánál. A természeti leírás után rögtön rátér Erdély korai történelmének bemutatására, tömören vázolva a római és késő római kort. Nem mellőzi a román és magyar történészek között örökös vita tárgyát képező témát, a román nép eredetének kérdését sem. Az ellentmondások feloldása céljából utal a közismert szász tudós, Kurd Horedt megállapításaira, aki szerint a románok már a X. század folyamán Erdélyben voltak, XIII. századi imigrációjuk kevésbé valószínű (23. old.). Ennek a bevezető fejezetnek az utolsó alfejezete a Kárpát-medencének a magyar királyság általi meghódításával zárul; hangsúlyozza az első katonai szerveszkedéseket, a dél-erdélyi székelyek szerepét.
Az erdélyi szászok betelepítése címet viselő második fejezetben kezdi meg Konrad Gündisch a téma tulajdonképpeni tárgyalását. Kezdetben tömören vázolja Magyarország kora feudalizmuskori képét, rávilágítva azokra a tényezőkre, amelyek a királyságot a német elem betelepítésének intenzív támogatására késztették. Nem mellőzi azokat a német tartományokat, ahonnan a német telepesek érkeztek, és vázolja azt az életformát is, amely őket erre a visszaút nélküli kalandozásra bírta; elemzi a jelenség történelmi szakaszait; ismerteti azokat az erdélyi helyeket, ahova az újonnan jöttek betelepedtek.
Külön részben foglalkozik a teuton lovagrend betelepítésével, kiemelve főként azokat a katonai szolgálatokat, amelyekkel II. Endre király bízta meg őket az előzetes megegyezés értelmében; mivel a megegyezést a rend megszegte, elkerülhetetlenné vált elűzése, és ebben az erdélyi szászok is részt vettek.
Ennek a második fejezetnek feltétlen erénye annak a kiváltságlevélnek az elemzése, melyet II. Endre adott 1224-ben a Szászváros és Barót közé betelepedett szászoknak. A kelet-európai betelepítési folyamatban egyedülálló dokumentumnak 15 lényeges pontját taglalja, anélkül, hogy nehézkes jogi nyelvhez folyamodna. Az elemzett kiváltságokat a szászok évszázadokon keresztül élvezték. A kiváltságlevél német fordításban is megjelenik. A második fejezetből nem hiányoznak a mongol betörés, sem annak negatív következményei, amelyek nemcsak a helyi szász történelmet befolyásolták, hanem Erdély egészének gazdasági, társadalmi és városi fejlődését a XIII. század közepétől. A két év alatt (1241–42) okozott károkat csak hosszú évtizedek alatt lehetett helyrehozni a központi hatalom nagyvonalú támogatása révén. Ez a periódus, amikor kezdetét veszi a Küküllők völgyeinek a betelepítése, évszázadokig tartó folyamat, az erdélyi terület pedig az utolsó a német betelepítés történetében.
A szerző számára az igazi próbatételt a könyv harmadik fejezete jelenti: a középkori szász történelem tárgyalása, azé a történelmi szakaszé, amely ebben a fejlődésben a legeredményesebb. A nagy nehézséget a könyv szerkezetéből adódó, viszonylag kis teret megengedő oldalszám okozta, amelybe bele kellett sűrítenie az időszak sokszoros gazdasági, politikai és adminisztratív sikereit. Az első két alfejezetet az erdélyi fejedelemségnek, valamint a közigazgatási és jogi problémáknak szenteli, és ezeket szoros összefüggésben tárgyalja Magyarország történetével. Kiemeli a királyság szerepét a megyék és székhelyek szervezésében; azoknak a magyar nemzeti családoknak (Csáky, Borsa, Szécsényi, Lackfi stb.), valamint a katolikus hitre áttért román nemesi családoknak (Hunyadi, Drákffy) a szerepét, amelyek tagjai hosszú időn keresztül magas tisztséget töltöttek be Erdély politikai életében, és nem utolsó sorban a szászok katonai szerepét a törökellenes harcokban. Ez utóbbi tény némileg változtat a régebbi történetírásban meghonosodott nézőponton, amely a dél-erdélyi német lakosságban csak egyfajta anyagi javakat termelő társadalmi kategóriát lát.
A korabeli események egyik közvetlen résztvevőjének, Georgius de Hungariának a műveiből kiragadott rész bemutatása még érdekesebbé teszi az olvasmányt. Kevésbbé sikeres viszont a szász gazdaságnak szentelt alfejezet (Eröffnen und Bauern, Handwahrer, Bergleute und Unternehmen). Egy brassói aranyműves műhely különösen szép reprodukálása (58. old.) nem helyettesítheti a témának az elmélyültebb taglalását, hasonlóképpen nem annak a néhány szebeni, brassói vagy besztercei kézműves, illetve kereskedő családnak a bemutatása.
A XVI. és XVII. század Európájában végbemenő jelentős területi változások, és azoknak az erdélyi geopolitikai térségre gyakorolt hatása képezi a könyv negyedik fejezetének a tárgyát. A szászok történelmében is nehéznek bizonyul a korszak: gazdasági válság, demográfiai hanyatlás, egyes helységek (Kolozsvár, Szászváros) etnikai összetételének megváltoztatása. Ehhez járulnak a természeti csapások (aszály, árvizek, járványok), de főleg az ismételt katonai összecsapások, melyeknek színterei a szászok lakta területek voltak. Ez utóbbi ténnyel a könyv két alfejezete foglalkozik. A szerző először a Zápolya János és Habsburg Ferdinánd közötti viszályt elemzi. A mohácsi vereség után, a magyar királyság hanyatlása közepette, Ausztria igényei a Kárpátokon belüli területekre is kiterjedtek, hosszan tartó fegyveres katonai konfrontációba rántva a politikailag is megosztott szászságot (teutschen Partey). A súlyos anyagi károkat okozó harcok pozitívumot is jelentettek következményeik révén, és ez az Erdélyi Fejedelemség megalakulása. Az ország vezetését három nemzetre (magyar nemesség, szászok, székelyek) bízó új, általános politikai keret az eddiginél tágabb teret biztosított a szász elit számára, más perspektívát nyitott a jövő felé.
Legfontosabb eredménynek ebben az értelemben a konfliktusoknak katonai síkról jogi térre való átrendeződése számít, ahol az ország törvényeit már nem a fegyverek időszakos ereje diktálta. Innen ered a jogászok azon igyekezete, hogy saját törvénykezésüket úgy alakítsák, hogy az a számban megerősödött csoport önazonosságát képviselje. A kérdésnek a szerző két külön alfejezetet szentelt (Gruppenidentität és Das Eigen-Landrecht). A függelékben részletet közöl annak az oklevélnek a latin nyelvű változatából, amellyel Báthory lstván erdélyi fejedelem a szász jogrendet 1583-ban megerősítette (Statuta oder Eygen Landrecht).
Vitathatatlan, hogy a korszak legfontosabb eseménye vallási téren következett be: és ez a luteranizmus elterjedése. A kérdésnek helyet biztosító alfejezetben Gündisch részletesen elemzi a reformáció megjelenésének pillanatát, hajtóerejét, azonnali és későbbi következményeit. A jelenséget az új vallási eszmék legnagyobb képviselőjének, Johannes Honterusnak a szemszögéből is vizsgálja, akinek a Reformatio ecclesiae Coronensis ac totius Barcensis provinciae című munkája az erdélyi németek vallási megújulásának alapját képezte. A könyv 5. fejezetében az erdélyi Habsburg-uralmat tárgyalja, három alfejezetbe sűrítve. Az előzőkben a szerző az első alfejezeteket mindig a magyar királyság politikai helyzetének és erdélyi vonatkozásainak szentelte; ebben az esetben is idomul ehhez a sémához, de tekintete most már az osztrák birodalom felé fordul. Nyomon követi a bécsi udvar politikai felemelkedésének folyamatát, az erdélyi fejedelemség válsághelyzetét, meghódítását és a Habsburg Monarchiába való beépítését.
Mária Terézia reformkorszaka a témája a második alfejezetnek (Pax Habsburgica). A vallási ellenreformáció, valamint Bruckenthal Sámuel személyiségének bemutatása mellett az erdélyi sváb betelepítéssel is foglalkozik. Elismerésre méltó az ennek a népcsoportnak szentelt figyelem (1733-tól telepedtek be a Kárpátokon belüli területekre), főleg azért, mert a régebbi szász történeti munkák szinte teljesen elhanyagolták ezt a kérdést. Ezzel kapcsolatosan Gündisch egy új aspektust hansúlyoz: a svábok betelepítése nem feltétlenül vallási céllal történt, nem csak a katolicizmus térnyerésére akarták őket felhasználni; az ok elsősorban gazdasági eredetű. A továbbiakban említi a betelepítési és beilleszkedési folyamat egyes fokozatait, melyek nem voltak teljesen zökkenőmentesek.
Egy évszázad történetét sűríti az utolsó alfejezetbe. A jozefinizmus korszakának summás tárgyalása után, a restauráció korára és az 1848-as forradalom előkészítésére helyezi a hangsúlyt. A kor szelleme kiviláglik az alfejezetet követő szövegből és a mellékelt képanyagból. A befejezést a szerző a forradalom utáni korszaknak (1849–1869) szenteli, az úgynevezett „liberális korszaknak”, mely nemcsak a szászokat kecsegtette reménnyel. A dualista korszak, a politikai szövetségnek a szász etnikumra gyakorolt hatása képezi a hatodik fejezet tárgyát. A rövid történelmi keret megrajzolása után a szerző elemzi a Kárpátokon belüli németek és az új rendszer viszonyát, a pártok közötti harcokat, melyeknek hátterében majdnem mindig gazdasági okok és Erdély területi-közigazgatási újrafelosztásának gondolata húzódik. Érdekellentétek magyarok és szászok között a századvégen – ez egy külön fejezet. Ez a rész a szászok első világháborús részvételével zárul. Itt a szerző gazdag levéltári anyagot használ fel a résztvevők, halottak, eltűntek, sebesültek, rokkantak számának kimutatásához.
A két háború közötti periódust egy hat alfejezetre tagolódó fejezetben mutatja be a szerző. A hosszú évszázadokon át Magyarországhoz, illetve Ausztriához tartozó Erdély 1918 után a román királyság része lesz. A gyulafehérvári határozattal szembeni szász álláspontot A medgyesi egyesülési határozat című részben elemzi. Ezt az 1919-es dokumentumot a szerző a könyv függelékében közli, a szövegben pedig elemzi, szem előtt tartva a szász értelmiségi vezetők álláspontját is. A német kisebbséget, poziciójának megerősítéséért folytatott harca, hiábavaló törekvései késztették jobb taktika kidolgozására, ami végül is a német nemzetiszocializmushoz való közeledést eredményezte.
A második világháborúnak és a kommunista korszaknak szentelt utolsó fejezet szerzője W. Schlau professzor, e könyv kiadója. Ez a 60 oldalnál nagyobb fejezetet felölelő rész tartalmában új és forrásértékű statisztikai adatokkal támasztja alá a szászok világháborús részvételét, a deportálást, a befogadó államokba való beilleszkedésüket (Ausztria, Németország, Egyesült Államok). Az eseményeket napjainkig követi nyomon, az utolsó évtizedig, a vasfüggöny lehullásáig, annak pozitív és negatív következményeivel.
A könyv függelékében megtaláljuk a szebeni ispánok és királybírák, valamint az erdélyi evangélikus egyház jegyzékét; de igen dicséretre méltó a fejezetekre tagolódó gazdag biblográfia is. A kötet végeredményképpen igen hasznos olvasmány mindazok számára, akik egy etnikum igaz történetét szeretnék megismerni, azét az etnikumét, amely nemsokára már csak emlék lesz Erdélyben.
Konrad Gündisch: Siebenbürgen und die siebenbürger Sachsen (Erdély és az erdélyi szászok) Studienbuchreihe der Stiftung Ostdeutscher Kulturrat. 8. kötet, München,1998, 304. o.
Anton Dörner